2. rész - A Neobeduin sámán

     Magányos alak haladt a cserepessé aszalódott tájon.  A hőség játékaként remegni látszott az alakja.  A sivár s kőkeményé száradt vidéken kiszáradt fák és csenevész bokrok álltak őrt. Talán csak az óriási, vörösesbarna sziklák voltak forróbbak a levegőnél.
A lassan sétáló alakot, mindez nem zavarta. Egyenletes tempóban haladt.  Hosszú ősz haj keretezte vén arcát, mely egybeolvadt a szintén kifakult szakállal. Hajába tenyérnyi nagyságú  zöld, vörös, fekete színű tollak voltak belefonva.  A számtalan ránc olyan kortalanságot adott neki, amely alapján lehetetlen volt eldönteni, hogy hetven vagy éppen százhúsz éves. Fakókék szemeinek tekintette éberen figyelte a tájat és a környéket. A sivatag már csak ilyen hely- ébernek kell lenni, különben fölfalja az óvatlant.

Inas testén, mindössze egy kigombolt régi bőrmellényt és hasonlóan viseletes bő vászonnadrágot viselt. A nadrágot a lábszárnál valami szalagféle anyag kötötte le szorosan, hogy az ne akadjon bele az esetleges bozótokba, amik erre fele gyakoriak voltak.  A kötés a lábfejet is betakarta, védve azt is. A vékony talpú saru nyomai meg sem látszódtak a szikkadt földön.
Az öregember vele egymagasságú botot fogott a jobb kezében. A fa kissé göcsörtös volt, de majdnem egyenes.  Különös jelek voltak a botba vésve. Kísértetiesen hasonlított a férfi felsőtestén lévőkre, csak azok nagyobbak voltak és halovány kékek.  Ezen kívül egy nagyobb bőrszütyő volt az övén, egy csontnyelű kés társaságában, a válláról egy bőrkulacs lógott le, mely lassan himbálózott a lépei hatására.

A  néma sziklák árnyékában olykor meg- meg villant egy  izzó szempár. A hely ragadozói vizslatták a különös szerzettet, aki a hőség ellenére látszólag védtelenül járt közöttük. A gyengeség legkisebb jelére, egy véletlen megbotlásra vártak. Csalódásuknak halk morgással adtak hangot. Ilyenkor minden mi a sivatagban lakott, roppant türelmetlenné vált- megérezték, ha késett a rövid esős időszak, mely a végtelen óceán felől jött, minden évben. A késedelem halált jelenthetett sokuk számára.
Az idegen úgy tűnt megállíthatatlanul haladt, mintha egy találkozóra sietett volna.
Órákig tartott mire elérte a célját. Egy sziklanyelv volt a végállomás, mely a fennsík végét jelentette.  Messze lent szinte minden ugyanolyan volt, mint a háta mögött hagyott kilométerek.  Kérgessé repedezett föld, mely lassan hullámozni látszott, csak óriási sziklák nélkül, több bokor és feketévé pörkölődött fa. Megannyi szomjúságra ítélt néma sereg. A látóhatár szélén elmosódottan hegyek sziluettje káprázott, s mögöttük elérhetetlen messzeségben az óceán pihent.
A sziklanyelv végében két nagyobb, derékig érő kőtömb pihent. Körülöttük számtalan kavics, mintha valami ismeretlen erő le-le csapott volna egy jókora kalapáccsal a kövekre, mindig lehasítva kisebb darabokat belőlük. Mintha a tájat figyelték volna.  Az egyik tövében valami barnává aszalódott növény kókadozott. A ráncos férfi egyenesen ide sietett. Egy pillanatig a messzeségbe nézett, majd leguggolt óvatosan a növényhez, illetve ahhoz ami azon volt. A tenyérnyi szárnyú vörös lepkét nézte, ami lustán lebegtette hatalmas szárnyait. A lepke ritka fajhoz tartozott. Vörös színe jelezte az óvatlanoknak, hogy mérgező lehet, ha ételként tekintenek rá. A férfi mély torokhangon énekelni kezdett, miközben bal kezével a pillangó felé nyúlt.  Nyitott kérges tenyere megállt a törékenynek tűnő lény előtt. Az ének mélyebbé vált.
Végtelen óvatossággal a kezébe vette a lepkét, majd lassan felegyenesedett és lehunyta a szemét.
Percekig így maradtak, csak a dal lett gyorsabb. Némi idő elteltével mintha szellő kerekedett volna. A férfi hajszálai meglebbentek. Majd a földön heverő apró kavicsok remegni kezdtek és lassan pörögve- forogva felemelkedtek a levegőbe. A láthatatlan energia, a pillangót tartó ember körül örvénylett.  Majd hirtelen a dal elhalt, s a kavicsok leestek a földre, aprókat koppanva. Az eddig egyenes vállak megereszkedtek, s a jobbjában fogott botot a két kőre helyezte, mint egy korlátot. Arra nehezedett most. A vörös rovar, mintha csak erre várt volna. Felreppent és a magasba tartva elszállt. A különös alak kinyitotta a szemét és tekintetével követte a távolodó lepkét. Szemfehérje szinte teljesen vörössé vált, úgy nézett ki mintha megpattantak volna az erek, valami hihetetlen erőlködéstől.
Messziről úgy nézett ki, mintha csak egy fáradt utazó egy korlátba kapaszkodva bámulná a végtelent.  A végtelent, amelynek szélei most sötétebbnek látszódtak.  A távoli hegyek fölött, sötét felhők gyülekeztek, úgy tűnt nem tudják eldönteni, hogy betörjenek-e  a kopár föld fölé.
A megfáradt alak egy pillanatra megkönnyebbült, majd összevonta fehér szemöldökét.
Tudta, mint minden neobediun, ki otthonául választotta eme földet- mit csak úgy neveztek a zörgő papírú térképeken, hogy Neobeduin Törzs Szövetség- megérkezett az életet adó esős időszak. És vele együtt más vagy mások is. Léghajókalózok, Láncbarátok akik csak rabszolgákat akartak.
A kortalan sámán ujjai szorosabban markolták a botját, melyen törzsének története volt.