Feszületen...

Most feszülök- keresztedre.

Lombtalan fáid között,

Égboltra nyílt szemek mögött.

Kitépem vágyaim.

Öklömmel töröm szét,

megrepedt porcelánálmaim.

Hideg- csókod nyoma.

Hamuvá lett ajkamon.

Mi talál rám ama hajnalon?

Valami- valaki lopja Napom.

Árnyak jönnek értem.

Kereszteden, lesz-e holnapom?

tavasz

az esti égen
a hold virág illatú
biztos tavasz van
 

Álomtalanul

Éjszaka ül a tetőn.
Egy hegedű a földön.
Tücsök merre vagy?

Az álmatlanság udvarán

Távoli, hideg csillagok
közönyös fénye.

A Hold is elbandukolt
valahova.
Egy kihalt tanya képe,
álmom megtört tükre.

Lassan lépdelek a
szótlan éjszakában.
Rozzatag kerítés lécein
futnak ujjaim- göcsörtös
szálkás teste belém mar.
A kerítésen innen s túl
báránytetemek fekszenek.
Egy magányos fa tetején
ül az éjszakai bagoly.

Kinevet s elrepül.
Tolla tétován perdül
s a vállamra kerül.
Sehol egy éber lélek.
Kutya sem csahol,
Most máshol csatangol.

Égő szemmel, megtört
testtel az éj meggyötör.
Hideg földre fekszem,
a kihalt éjszakában:
hajnalt vagy álmot
várva.

a múlt poharába

kimondtam minden szót
elmondtam minden imát
a holnapok ízét mégsem
érzem
a méreg ízű múlt
poharamban
keserű a jelen

Álmatlanság

A hontalan éjszaka veti ma ágyam.
Szemeimen álom - most nyugtalan.
A porcelán testű éj darabokra törik,
mikor a hajnal még ébren talál.
Fájó ujjpercekkel gondolatokat
szorongatok. Ébren - álmokat
kergetek. Fáradtságtól remegek.
Mi lesz most? Mit hoz az új nap fénye?
Leszedem a pókhálókat, terveket
szövögetek. 
Ráncokat barázdálva telik az idő.
Múlnak napok, telnek az évek.
Újra álomtalanul talál a hajnal.
Mivé lettünk, szép reményünk?
Telnek a napok, rövidül életünk,
a remény s én - ketten görnyedünk.
Melyikünk bírja tovább?
Ki fogy el hamarabb?
Közelít az éj, talán-talán ma álmodok.

Indulni

Vadludak hangját
nyeli az őszi köd.
Nyirkos fák most
levedlik leveleiket.
Menni kéne...
Indulni...
Vár, hívogat a 
ködbe burkolt
messzeség.
Elindulni lusta
esőtócsák közt.
Most nem -
nem nézni hátra.
Menni, keresni
a választ.
Ködbe borult
árnyalaktól 
megkérdeni:
"Ki vagyok én?"

Mikor álmodsz

Szunnyadó tested nézem.
Látom fedetlen bánatod.
Terheket cipelünk.
Te az enyémet is.
Én csak egy elvesztegetett
életét. 
Hallom, ahogy szuszogsz.
Szobor szép ajkad résén
át iramlik az alvó élet
ki s be.
Csak remélni tudom...
hogy legalább álmod
gondtalan.
Ha már a mindennapokon
rád borul rozzant életem
repedezett kupolája.

Esőt várva

Szótlanul nézzük az eget
várjuk, várjuk az esőt.
Szeretnénk, ha lemosná
arcunk.
Ha lemosná a sebekbe
ülepedett port.
Mert sebeink nem
gyógyulnak.
A mélyben tovább
fájnak.
Az élet adta régi fájdalom.
Érzések, emlékek, tettek.
A nehéz kővé lett remények.
Mind itt vannak.
Soha nem lesznek másé.
Hordozzuk őket.
Mosolyunk alatt bújnak.
Egyre több,
egyre messzebbről
ráncokká mélyülnek.
S a por, mit a szél arcunkba 
fúj, ott ragad.
Hát várjuk-várjuk az esőt.
Hogy lemossa a port.
Mert így alig látszódnak
a sebek.