1. rész - A verseny

    Nagy tömeg gyűlt össze a kikötőbe, a sűrű köd ellenére. A Kalmárok Útja Léghajóverseny végét várták, az elsőnek érkezőt. A távolban halványan pislákoltak a világító tornyok, melyek valójában magasba nyúló kőpillérek voltak, s azokhoz erős kötéllel rögzített lebegő óráslámpások. Ilyen időjáráskor, ezek mutatták a célba vezető utat.
A kikötő impozáns volt. Több hangár és raktár, lehorgonyzott léghajók és izgatott emberek, akik lélegzet visszafojtva meresztették a szemüket a szürkeségbe. Az emberek mellett két oldalt őrtornyok magaslottak háromemeletnyi magasságban. Kőből és fából épült építmények, melyekből szemmel tartották a légteret és irányították az érkező repülő alkalmatosságokat is.
S ekkor, mint valami kísértett, feltűnt az első hajó. Gyorsan bontakozott ki a ragacsos párából, különös némaságban.
Túl némán és túl gyorsan. A hajók ilyenkor már lassítani szoktak és a léghajó matrózai már messziről kiabálni szoktak.
Az emberek lelkesen éljeneztek, a lelkesülés emberről- emberre terjedt át. Mindenki kíváncsi volt, hogy ki lesz az első befutó.
Az első sorokban lévők vették észre, hogy valami baj van. De a hátuk mögött lévőktől nem tudtak elrohanni. A pánik egyszerre csapott le, de akkor már késő volt.
Az őrült léghajó gyors iramban közeledett a várakozók felé. Színes lampionjai nem égtek, sötétség honolt az egész hajón. Ezért is lehetett ilyen későn észrevenni.
A várakozók sorai felbomlottak, a rémületen sikoltozó emberek egymást kezdték taposni.
Az első befutó megérkezett. Hatalmas légburka fenyegetően tornyosult az emberek fölé, két jókora rotorja lassítás nélkül hajtotta az emberek közé, az egykor vitorlás hajóként szolgáló utazóeszközt. Az orrdíszen egy halott matróz volt kikötve. Egy méterrel a tömeg fölött zúgott el a légi alkotmány.
Ijedten kuporodtak le, az eddig lelkesen éljenzőkből vált, rémült emberi alakok.
A léghajó ekkor csapódott be az egyik őrtoronyba. A hatalmas légtartályból süvíteni kezdett a gáz. Fából épített teste belecsapódott a kőfalva. Fém, kő, és fadarabok záporoztak a pánikba esett emberekre.
A hajó félig lerombolta a tornyot, félig benne állt, félig kiállt.. A máskor feszes tartókötelek ernyedni kezdetek, ahogy a légbuborék lassan süllyedni kezdett. Az egyik motor fél gőzzel, de még mindig működött, a másik teljesen összetört.

    Pár nappal később, egy félhomályos teremben egy nagy és díszes ólomüveg előtt állt egy jókora férfi. Őszes haja rövidre volt vágva. Elegáns öltönyt viselt. Kezeit összekulcsolta maga előtt. Az ablakszem ami előtt állt, az egyetlen átlátszó, sima üveg volt a jókora ablakban. Most azon át figyelte ahogy az eső a város sebeit mossa.
Mögötte jókora íróasztal állt, s az asztal előtt egy férfi ült. Fiatalos kinézete, fegyelmezett vonásaival ellentéte volt a másik, sokat látott férfi magányos keserűségének.
- Mennyi áldozattal járt a tragédia?
- Huszonheten meghaltak, másik hetvenkettő ember súlyosan megsérült…
- És mi volt a hajóval?
- Miután lezárták a helyszínt, megvizsgálták a roncsokat. A Jómadár összes legénysége meghalt. A kapitányt az irányító fülkében találták meg, egy koszos zászlóval takarták le.
- Milyen zászlóval?
- Kalóz zászlóval… vörösesbarna alapon egy fogaskerék, melynek belsejében egy koponya…
- És két lábszárcsont?!
- Igen… de honnan?
- Ez baj- mondta az idősebb és szembe fordult a másik férfival – azt a zászlót egy valaki használta… azt a valakit személyesen lógattam fel, a saját hajójára és küldtem útjára, intő jelként a többi kalóznak…
- A Kalózkirály zászlója…
- Igen. Ezelőtt majd huszonöt éve öltem meg. Akkor utolsó szó jogán megígérte, hogy kísértete vérben fogja füröszteni az eget.
- Egy szellem? Megbocsájtson..
- Elég. Jómagam sem hiszek a szellemekben, azonban ennek az ügynek óvatosan kell utána járni. Mióta meghódítottuk az eget, azóta vannak rémmeséink az égi kóbor léghajókról, de hátha most igaz a mese. Valaki, vagy valakik sötét tervet szőnek a múlt árnyai mögé bújva. Tudja, nem egészen huszonöt éve … huszonöt… az eset után lettem az, aki most vagyok. Ez egy üzenet, ami a Császárságot, a Birodalmat fenyegeti, és kíméletlenül le kell csapnunk.
- Mi a terve?
- Van egy…  egy tehetséges ifjú ügynökünk, állítsa rá a kósza mendemondákra, kikötői kocsmák pusmogására. Tudni akarom volt-e már ilyen esett, lásson át a rémtörténetek kusza függönyein. Összegezze, hogy mit gondolnak az emberek erről az esetről. Most meg tudjuk, mennyit ér a Birodalmi Nevelés…
- Kiről van szó?
Az idős férfi ajka egy pillanatig megremeget, majd keserű mosolyra húzódott.

      A város lakói napokig látogatták a tragédia helyét. Miközben apránként eltávolították a beszorult léghajót és az életveszélyessé vált tornyot leomlasztották, a túlélők mécseseket gyújtottak és vagy letették a kövekre azokat, vagy hő lámpásként az égre bocsájtották a fájdalmukat. Megannyi mécses intett búcsút a lassan messzire szálló lámpásoknak. A kikötőt a következő hétre lezárták, s a légi forgalmat átterelték a két kisebb légikikötőbe.  Az újságok a rejtélyt boncolgatták, ki tehetett ilyen szörnyűséget, és miért. A város kocsmái, fogadói halk pusmogással teltek meg. Vándor énekesek dalokat költöttek különböző kísértethistóriákról.
Az első Kalmárok Útja Léghajóversenyt egy régi békekötés tiszteletéből indították. A négy nép közösen versenyzett, a béke metaforájaként. Nyertesei híresek lettek és szívesen üzleteltek velük a világ minden táján. De a mostani célba értek nevére szinte senki sem kíváncsi, és ők sem mondják büszkén, hogy majdnem nyertek. A lassan múló gyász felett, ott őrködött a félelem, mint egy rossz égi jel. Ki akart volna üzletelni egy olyan hajóval, ami talán a következő kísértethajó lesz?